Év végi találkozó Új-Mexikóban

Ez már az utolsó délelőtt. A találkozó zárásaként megkaptuk az okleveleinket, amelyek tanúsítják, hogy túléltük ezt az évet. :-)))

Az utolsó este elvittek bennünket egy igazi mexikói étterembe, ahol sok finomságot, helyi specialitást kóstolhattunk meg. És nem kellett döntenünk, kaptunk red ÉS green csilit is... egyiket sem bírtam megenni, mert egy falat után is tüzet hánytam. :-)


A Sundía ("dinnye") csúcsán - naplemente; együtt a csapat.

Ezek után "hegymászásra" indultunk... 3100 méter magasra. Na jó, nem másztunk, vitt a lift. A világ leghosszabb "aerial tramway"-e.







Délután eszméletlen meleg volt, a napon legalább 35 fok. Egy indián kulturális központba vittek bennünket, ahol indián táncokat tekinthettünk meg, majd megnéztük a múzeumot a helyi pueblo indiánok történetéről, és meghallgattunk egy indián éneket dobszólóval.


Másnap reggel Craig Storti előadásával indítottunk, aki Washingtonban arról beszélt nekünk, milyen nehéz egy idegen kultúrába beilleszkedni. Most arról beszélt, milyen nehéz lesz hazamenni... hát, nem tudom. Meglátjuk.

A városnézés után nyitófogadásban vehettünk részt. Végre újra leülhettünk egy asztalhoz: az 5 magyar ösztöndíjas. Sokat beszélgettünk; pl. az itteni és az otthoni iskolarendszert hasonlítgattuk.

Íme, az idegenvezetőnk, amint lelkesen meséli a történeteit szeretett szülővárosáról.

A főtéren található templom szintén vályogból készült. Ahogy szinte minden az óvárosban.

Ez a Mária-szobor egy ÉLŐ odvas fába van belevésve. Rendszeresen újrafestik, és kicsit kibontják, mert a fa - természetesen - folyamatosan nő.

Mondanom sem kell, ez is "csak úgy" ott volt az úton.

A helyi indiánok nagyon büszkék arra, hogy az Államok területén nekik van egyedül joguk ahhoz, hogy sastollat viseljenek magukon. De ők sem lőhetnek sast, igényelniük kell a tollakat egy hatóságtól. Sérült vagy elhullott sasok tollait kapják meg, ha kérik, hogy aztán felhasználhassák a táncaik során.

A váza fölött egy termetes puma - vagy mi.


Termetes váza.

Mindenki kioktatott bennünket, hogy vigyázzunk, Új-Mexikóban vagyunk, bármikor nekünk szegezheti a kérdést bárki: Green or red? És akkor tudni kell a választ... a csilipaprikáról van szó természetesen, amit itt ugyanolyan módszerrel készítenek, mint nemzeti büszkeségünket, a pirospaprikát. Ha gonosz lennék, azt mondanám, ezt biztos ősmagyar apáink tanították a mexikóiaknak... :-)

És ez már Albuquerque óvárosa. A találkozó első délutánja városnézéssel telt. Szuper idegenvezetőnk volt, aki minden legendát, sztorit, ami csak belefért a kb. 3 órahosszába, elmesélt nekünk.



Az USA legrégibb temploma, kb. 1610-ből. Úgy néz ki, mint egy erőd - nagyjából akként is használták.
Loretto Inn - eredetileg kolostor volt, míg az apácák el nem adták.

Ez a Loretto Kápolna. Ide sajnos most nem tudtunk bejutni, pedig állítólag van a belsejében egy gyönyörű spirállépcső.

A templom belülről nem olyan szép, mint kívülről. Nekem legalább is nem tetszett annyira - túl "mű" volt. Sok-sok tarkára festett szobrocska, képecske, miegyebecske.

Egy kegyes indián asszony szobra. Kicsit ijesztő.


Szent Ferenc szobra a farkassal és a madarakkal.

1869-ben építettés ferences szerzetesek Assissi Szent Ferenc tiszteletére ezt a bazilikát. Állítólag annyira idegen volt a helyi indiánoknak a templom stílusa, és félelmetes a mérete, hogy csak az oldalkápolnába mertek bemerészkedni, a főhajóba nem.

Utcakép.

Ed volt az idegenvezetőnk. Először nem voltunk tőle elragadtatva, mert kb. 20 percig alig szólalt meg, de aztán belekezdett a mesébe, és abba sem hagyta 2 órán át.

Ez is "csak" egy műalkotás az utcán.

Ez az épület 1610-ben épült - Kormányzói Palota a neve.
Az idegenvezető szerint a helyi indiánok nem szeretik, ha "native American"-nek szólítják őket, büszke "indiánok". Nekem csak annyi volt ellentmondásos ebben a megjegyzésben, hogy az "indián" elnevezés ugyanúgy idegen (európai) eredetű, nem a saját nyelvükből származik, mint az, hogy "native American". De ha nekik az "indián" tetszik, ám legyen. Amúgy sokuk beszéli még a saját törzsének a nyelvét is az angol és a spanyol mellett.

Ez az épület volt az egyik első Santa Fé-ben, amelyet a Pueblo indiánok lapostetős, teraszos vályogházainak a mintájára készítettek (Pueblo Revival Style). Ez a háztípus határozza meg a város építészetét. Egy 1958-as törvényi szabályozás alapján csak úgy lehet itt építkezni, hogy fennmaradjon az egységes városkép. Nekem nagyon tetszik! Ja, amúgy ez a Szépművészeti Múzeum. Egyébként - mint megtudtuk - Santa Fé New York után a második legnagyobb művésztelep az USÁ-ban. Rengeteg múzeum és galéria található itt. Mind nemzetközi érdekeltségű, tehát nem függnek a helyi vásárlóközösségtől. A várost alapvetően a turizmus tartja el.


Az egyik utca amolyan híres Santa Fé-i lakosok utcája. Élt itt pl. Lewis Wallace, a Ben Hur szerzője és Willa Cather, a My Ántonia írónője. És még sokan mások...

Ebben a házban működött egy titkos központ az atombomba fejlesztésekor.

És ha már atombomba: a régió legeldugottabb városa Los Alamos, amelyet 1942 óta fizikusok leptek el, köztük Teller Ede és Szilárd Leo. Az itt készített atombombát White Sands-nél próbáltak ki. Los Alamos Santa Fé-től 60 km-re van. Látható, hogy sok "érdekességet" találhatnak a környéken a fizika szerelmesei: Albuquerque városában található egy légibázis, amelynek a területén helyezkedik el a Nemzeti Atommúzeum, ahol az érdeklődők láthatják a Hirosimára ledobott "Little Boy" nevű atombomba másolatát, valamint a 3 nappal később Nagasakira ledobott "Fat Man" nevű plutóniumbomba másolatát... Oda nem vittek el bennünket, de annyira nem is bántam.

Újabb műalkotás - ezúttal fából.

Ez az utcakép volt nekem ismerős filmekből, képekről.

Santa Fé az Államok legrégebbi fővárosa, már 1610-ben közigazgatási székhellyé tették meg a spanyol gyarmatosítók. Ez volt a központja az indiánok elleni harcnak, valamint fontos vasútvonal is áthalad a városon.

Ez a szamár nem igazi - szintén műalkotás. Az épület is gyönyörű, de sajnos erről nem beszélt a túravezető, így nem tudom, micsoda.

Az éjszakát egy Motel6-ben töltöttük. Másnap reggel befizettünk egy gyalogos városnéző túrára. Az egyik első dolog, amit az idegenvezető elmondott, az az volt, hogy Santa Fé-ben, vagyis inkább Új-Mexikóban tartsuk nyitva a szemünket, mert minden lépésnél láthatunk valamilyen csodát: vagy a természet alkotta szépséget, vagy valamilyen műalkotást. Ez a szoborcsoport egy bevásárlóközpont közepén volt látható.



A Canyon Road Santa Fé egyik főutcája; itt található a legtöbb galéria. Sétáltunk, vacsoráztunk. Az étterem (El Farol) szuper volt. A falak tele festményekkel, minden este mexikói vagy spanyol élőzene, kedves, vidám pincérek.

A túra után folytattuk utunkat Santa Fé felé. Elég büszkék voltunk a Mustangunkra... :-)









Az első utunk egy kanyonhoz vezetett. Kasha Katuwe a neve. Ne kérdezzétek, mit jelent, indiánul van... De gyönyörű!!!
http://www.blm.gov/nm/st/en/prog/recreation/rio_puerco/kasha_katuwe_tent_rocks.html
Hihetetlen szűk vájatokban, hatalmas fák között és szikladarabok alatt kellett elhaladnunk.

Időjárás: MELEG!!! Sikerült jól lesülnünk... Sivatagi klíma, tehát nappal 33 fok, este 15. És a tengerszint felett 2-3000 méterrel van, tehát mi kicsit gyorsabban szedtük a levegőt. A helyiek azt mondták, hogy aki itt él, annak a szervezete több vért termel. Száraz hőség, ami több dologgal jár: egyrészt nem éreztük annyira melegnek, nem izzadtunk; másrészt egyfolytában szomjasak voltunk; harmadrészt nem győztünk ajakápolót kenni a kirepedt szánkra...

A találkozó csak pénteken kezdődött, de egy másik magyar tanárcseréssel úgy döntöttünk, egy nappal hamarabb repülünk a helyszínre, Albuquerque-ba; bérelünk egy autót, és megnézzük Santa Fé-t is, ha már ott vagyunk. Egy fekete Ford Mustangban száguldottunk az eddig csak filmekből ismert kietlen, sivatagi utakon. Ez még nem Arizona vagy Utah, tehát még nem "annyira" sivatag, de azért mégis.

Hát ez is elérkezett... na, még nem megyek haza, de már majdnem. Új-Mexikóban jöttünk össze évzárásként az egész ösztöndíjas társasággal. Nagyon jó és tanulságos volt mindenkivel újra találkozni az egy tanévnyi tapasztalatokkal a hátunk mögött. Nem mindenki volt olyan szerencsés, mint én; volt, aki elátkozta a percet, amikor jelentkezett az ösztöndíjra. Vagyis azért ilyen talán nem volt. Csak volt, akinek a tanítás borzalmas élmény volt; volt, akinek szörnyű mentora és kollégái voltak; volt, aki nagyon magányos volt; volt, aki borzasztó helyen lakott. De összességében, még ha a legtöbben várjuk is a hazarepülést, valami jó mindenkivel történt idén. Szóval a legtöbben őszintén tudtuk megköszönni a lehetőséget a programszervezőknek.