Teacher Appreciation Night

Minden "kedvenc" tanár kapott egy kitűzőt, amelyen az őt kiválasztó diák fényképe és egy "Thank You!"-felirat látható.

Amikor vége lett a meccsnek, mi, a "kedvenc" tanárok a saját diákunkkal együtt bevonultunk a pályára, bemondták a nevünket, és tapsot kaptunk.

Daniel a kép közepén "látható". Sajnos nem sikerültek túl jól ezek a képek.


Miután megvacsoráztunk néhány kollégával egy Pedro O'Hara nevű mexikói-ír (ezt bogozzátok ki...) étteremben, áthajtottunk a suliba, hogy megnézzük a "fiainkat" a nagy meccsen!

Múlt héten váratlan meglepetés ért. Egyik reggel megkeresett az egyik Honor diákom, akivel év elején elég sok gondom volt. Mindig pofákat vágott, vitázott a javítasommal kapcsolatban, és az első quarter végén kiakadt, hogy "csak" A- -t kapott. De akkor leültem vele, és elmondtam, hogy szerintem mi hiányzik ahhoz, hogy A+ legyen, mire figyeljen, min változtasson. A következő héttől folyamatosan egyre többet dolgozott, és mivel okos srác, ez meg is látszott, jobbak lettek a dolgozatai, és a második quarter felénel már A+ -ra állt, és még mosolygott is az órákon. Erre egyik reggel bejött a termembe azzal, hogy kosarazik a suliban, és a csapata minden évben rendez egy "Teacher Appreciation Night"-ot, most pénteken 7:30-kor lesz, és hogy megtisztelném -e azzal, hogy én leszek az ő "kedvenc" tanára. Végignézzük a meccset, majd köszönetet mondanak a legjobb tanáraiknak. Annyira örütem neki! Pont ettől a sráctól nem számítottam ilyesmire, szóval duplán jólesett.

Honvágy és hasonlók

Csak hogy tudjátok, ha még nem mondtam volna: VAN. Mármint honvágy. Az ember azt hiszi, vagy legalább is én azt hittem, hogy majd "csak" időnként lesz. De nem. Mindig van. Csak néha nem mardos. Most épp igen. Talán a hideg, talán a félidő teszi - nem tudom.

Rákerestem a google-ön, mi található a "honvágyról". Egészen meg is rémültem volna, ha nem fordulok le a székről a nevetéstől.

Idézem a Pallas Nagylexikon "honvágy" szócikkét:

"Visszakívánkozás a szülőföldre, mely oly heves alakot ölthet, hogy valóságos súlyos lelki bajjá (melankólia) fajul, a testet is megtámadja és egyes esetekben halállal is végződik. Főleg a kultúra alantas fokán álló, szűk körben élő, hegyeket lakó népeknél fordul elő, melyek megszokták a természetes, egyszerű életmódot; a hazájától elszakadt nem tudja a merőben különböző városi vagy egyéb életmódot megszokni."

Nem is tudom, örüljek, hogy nem a kultúra alantas fokán állok? :-)

BTW, google: http://www.theatlantic.com/doc/200807/google
Olvassátok el ezt a cikket, nagyon érdekes! Cím: Is Google Making Us Stupid?
Ha van róla véleményetek, szívesen elolvasnám! A kollégákkal egy órán át beszélgettünk róla - a félévzáró vizsgák javítása helyett...
(Egyébként nemrég leltem rá erre a magazinra - The Atlantic - havonta jelenik meg, és zseniális! Ha szeretnétek jó havilapot olvasni, szerintem otthon is kapható. Ha nem, az interneten megtaláljátok.)

Sokan kérdeztétek, milyen a hangulat az elnökcsere kapcsán. Néhány gondolat:
A tanáriban egy Final Count Down falinaptár díszelgett Obama beavatásának napjáig; Bush "uralmának" utolsó 12 és fél hónapja volt az alcíme. Minden hónaphoz egy Bush-fénykép tartozott, minden kép azt illusztrálta, mennyire "kompetens" és "intelligens" volt az (ex-)elnök...
A beavatás (inauguration ceremony) napja éppen a félévi vizsgák első napjára esett, ami azért volt jó, mert a vizsgák f12-kor befejeződtek, így - miután a gyerekek elhagyták az épületet - minden tanteremben összegyűlt néhány kolléga, hogy együtt nézzük a tévét. Majdnem mindenki zokogott a meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől. Tény, hogy Obama beszéde rendkívül inspiratív és impresszív volt, ha csak fele annyit tesz, mint amennyire az intelligenciája lehetőséget teremthetne, már nyer vele az egész világ... szerintem. Mindenesetre nagy váltás a totál síkhülye Bush után egy ennyire okos és megnyerő elnököt látni Amerika élén... Több kollégám is megjegyezte nekem zokogva: "Nem tudod elképzelni, milyen érzés volt 8 éven keresztül szégyellni, hogy ebben az országban élünk." Gondoltam magamban, hát, erről mi, magyarok is tudnánk mesélni...

Cross-country skiing

Ez már a harmadik "snow day" ebben a tanévben. Most cross country síeléssel töltöttük a napot. Ez nem annyira jött be, mint az alpesi síelés és a hócipőzés. De azért ez sem rossz.

Bébiszittelés

Amióta Cathy házában lakom, gyakran járok át a szomszédba, Jo May és Bill házába, ahol augusztusban a kerti partin vettem részt, ugyanis van egy 3 éves kisfiuk, Alex, aki egy tünemény, és akit bébiszittelek. Gyönyörű kiskölyök, az anyukája kínai, de Bécsben nevelkedett a diplomata apukának köszönhetően, így a hároméves kiscsávó pillanatnyilag három nyelvet "tanul": angolt (az apukája angolul beszél hozzá), németet (az anyukája ezen a nyelven leginkább önmaga) és kínait (részben az anyukától, részben tanfolyamokon!). Alex nagyon büszke magára, hogy ő tud németül. És amikor este német mesét hallgat CD-n, lefordítja nekem angolra! Ennivaló.

Csodaszép karácsonyi szünet Bethelben

Szilveszterkor lementünk a pubba. Az innkeeper megajándékozott bennünket egy-egy szilveszteri fejékkel. Megvacsoráztunk, aztán felmentünk a szobába, hogy megnézzük a New York Times Square-ről sugárzott visszaszámlálást... de belealudtunk az éjfélbe. 10 perccel később felébredtünk és koccintottunk - vízzel, műanyagpohárban. Gyönyörű volt ez a hét is. B.Ú.É.K. Mindenkinek!

Mary egyik este feljött meglátogatni bennünket, és a Bethel Inn nevű helyen vacsoráztunk.

Szombaton felkocsikáztunk a hegyekbe, hogy a hetet Bethelben töltsük. Gyönyörű volt a táj, a Bed & Breakfast, ahol megszálltunk, nagyon barátságos és hangulatos volt: http://www.sudburyinn.com/ - az alagsorában pedig egy pub volt, ahol majdnem minden este élőzene volt.
Minden nap átjártunk a Sunday River nevű skiing resortra, ahol megtanultam síelni.

Bostonban másfél napot töltöttünk, sétálgattunk és vacsoráztunk. Egy afgán étteremben. Az étterem közepén egy nyitott kemencében sütötték a kenyeret, ezért meglehetősen füstös volt a terem. Az étel finom volt, de a pincérek nem sokat törődtek velünk.
Ebben a hidegben a város is szürke volt kicsit. A kacsák a fagyott vizen nagyon tetszettek. Meg ez a szobor is, de sajnos nem volt rajta egy szál felirat sem, úgyhogy nem tudom, kiket ábrázol.

Persze karácsonyi hangulatot akartam, vittem magammal égőket, koszorút, gyertyát, na és persze az ajándékokat. Olyan szép lett a szoba! A tévében nonstop - 24 órán át egyfolytában - a Christmas Story c. film ment!!! A diákjaimmal karácsonyoztunk az utolsó napon a suliban, sütiket sütöttek, és meséltek a karácsonyukról, és megígérették, hogy az "all-American experience" kedvéért megnézem a Christmas Storyt 25-én. A szállodában volt időm, így megnéztem... hááát, annyira nem volt nagy szám.

Végre december 25-e lett, kocsiba pattanhattam, hogy lezötyögjek Bostonba Gáborért. Mivel este jött a gépe, és én nem akartam sötétben vezetni, kora délután lementem, és becsekkeltem a hotelbe, ahol máris karácsonyi meglepetés várt: az interneten lefoglalt, Cambridge-re néző szoba helyett - azonos áron - egy folyóra és Bostonra néző szobát kaptunk. A nyolcadik emeleten elég messzire ellát az ember. Íme, Boston, éjszakai fényekben.

December 24-e mindig a családdal telik. Idén, Amerikába "szakadtan", egy kolleganőmmel töltöttem a Szentestét - Cathyvel. Én főztem vacsorát, aztán megajándékoztuk egymást és beszélgettünk. A családommal és egy-két baráttal is sikerült "skype-karácsonyozni". Szóval szép volt a 24-e is, de persze alig vártam a másnapot.