Vasárnap este 8-ra vittem anyáékat a bostoni reptérre. Amikor eljöttem, arra gondoltam, hogy többször már nem kell idejönnöm integetni, mert legközelebb már ÉN SZÁLLOK GÉPRE!!!
És ez már tényleg maga a csoda: egy világítótorony a nyílt óceánon. De nem is ettől csoda, hanem a millió fóka miatt, amelyek itt tanyáznak. És olyan kíváncsiak, hogy amikor odaértünk, a közelünkbe úsztak, kidugták a buksijukat a vízből, és bámultak bennünket, beszéltek hozzánk. A fotók sajnos nem adják vissza az élményt.
A háttérben az Orrs Islandet és a Bailey Islandet összekötő híd található. Épp most restaurálják, mert műemlék. 1928-ban épült, egy csepp cement sincs benne, csak kövek, hogy átfolyjon rajta a víz.
Természetesen Alex is velünk jött. Anya és Szilvi majd' szívrohamot kaptak, mert a kiscsávó halál nyugodtan hajolgatott ki a hajóból... maine-i gyerek.
Ez egy tonhalhalász-hajó.
... amelyet kb. 10 percig ÉN VEZETTEM!!!
A motorcsónak...
Az utolsó napra kisütött a nap! Bill, Alex apukája (őt bébiszittelem) felajánlotta, hogy megcsónakáztat bennünket. 2 órás túrát tettünk Harpswell és a környező félszigetek körül. Hálából meghívtuk az egész csaádot vacsorára Cathy-vel, mert egyszerűen leírhatatlan, mennyi szépet mutatott meg nekünk Bill!
Mivel másnap csúnya esős idő volt, beltéri programot szerveztem. Már régóta meg akartam nézni a Victoria Mansiont Portlandben; most sikerült. Sajnos nem lehetett fotózni a belsejében, és nem volt velem Tim, a trükkös tanítványom.
A süteményespult sem nézett ki rosszul! Ettünk egy kis répatortát.
Egy másik helyi jellegzetesség: Maine-ben eléggé tudatosan egészséges és sportos életet élnek az emberek, így rengeteg bioüzlet is található mindenfelé. Ez az egyik legszebb biobolt: Whole Foods a neve. Már csak végigsétálni is érdemes rajta, annyira sok szép, minőségi, egészséges étel van a polcokon. Szilvinek a parmezánsajt tetszett legjobban.
Az utolsó viszonylag tűrhető napon (időjárásilag) elmentünk Scarborough-ba, ahová még augusztusban Nancy vitt el. Emlékeztem, hogy itt nagyon szép a tengerpart. Anyáéknak is tetszett, bár majd lefagyott a fülünk.
Miután visszajöttünk Maine-be, a helyi klíma remekül bemutatkozott anyáéknak: 3 napig nonstop esett az eső és hideg volt. Két érdekes dolog történt: láttunk 1) chipmunkot és 2) hummingbirdöt. Az előbbire nincs jó magyar szó (tudtommal), mert nem rendes mókus, hanem csíkos mókus. A második a kolibri. Ettől nagyon ledöbbentem, mert én valamiért úgy képzeltem, hogy a kolibri meleg éghajlaton él. De mint kiderült, vándormadár, és valamiért szeret nyárra Maine-be jönni. Cathy teraszán van egy kolibri-etető, de mivel irtó gyorsan mozog ez a pirinyó madár, nem lehet mezei kamerával lefotózni. Csaltam kicsit...
Újra a kínai negyedben ebédeltünk, ezúttal vietnámi tésztalevest.
Egy lovasrendőrt is le kellett fotózni!
Ez a szoborcsoport ír bevándorlókat ábrázol, akik a Nagy Éhínség nyomán érkeztek Amerikába, egy jobb élet reményében.
Másnap visszamentünk Bostonba, mert Sziszi vasárnap hazarepült. Mi parkjárással töltöttük a napot. Ahogy a Niagaránál is, itt is gyönyörű napos időnk volt.
Csuromvizesen, mosolyogva a csodálatos élmény nyomán.
A nap utolsó programja ismét az amerikai oldalon - a Goat Islanden a Cave of the Winds nevű lépcsősor, amely a vízesés "alá" vezet. Itt sárga esőkabátot kaptunk, plusz egy gumiszandált.
A hajóút után átkocsiztunk Kanadába, ahol fellifteztünk ennek a toronynak a tetejére, onnan is megnéztük mindkét vízesést (American Falls, Horseshoe Falls).
Nyilván nem hagytuk ki a Maid of the Mistet! Kaptunk kék esőkabátot, mert a hajó a Patkó-vízesés kellős közepébe vitt bennünket! Lélegzetelállító a látvány! Nézzétek meg ezt a videót:
http://www.maidofthemist.com/en/(View the Experience - Play the Video)
A Rainbow Bridge - ezen lehet átkelni Kanadába. Azért érdemes mindenképp átmenni, ha már itt jár az ember, mert a vízesések az amerikai oldalon vannak, tehát a kanadai oldalról lehet teljes szépségükben megcsodálni őket.
Az első találkozás a vízeséssel. Félelmetes víztömeg.
Aztán végigkocsikáztunk Rhode Islanden, Massachusetts-en, és persze New York államon, hogy megérkezzünk a NIAGARÁHOZ!!!
Másnap reggel nekivágtunk a nagy útnak. Először átkeltünk a Claiborne Pell vagy Newport Bridge-en. Félelmetesen szép volt. Körülöttünk a hatalmas óceán.
Miután a gyerekek visszabuszoztak Brunswickbe, megvacsoráztunk egy hangulatos newporti étteremben, majd sétáltunk egyet a kikötőben. Iszonyú hideg volt, úgyhogy hamar nyugovóra tértünk.
A Cliff Walk a csodás sziklás tengerparton vezet végig, a villák kertjei alatt.
A nagy csapat. Janice, Steve, én és a tanítványaink a Breakers előtt.
Ez pedig a legszebbek egyike: a Breakers - szintén a Vanderbiltek birtoka. Ezt már II. Cornelius Vanderbilt építtette - szerény 70 szobás épület. Sokak szerint, ha az "aranyozott kort" egyetlen dologgal kellene jelképezni, az a Breakers lenne. Nekünk, magyaroknak, különösen érdekes ez az épület, mert II. Cornelius Vanderbilt egyik lánya, Gladys egy Széchenyihez ment feleségül. Széchenyi László és Gladys Vanderbilt gyakran látogattak Magyarországra öt lányuk társaságában. Amikor pedig Amerikában voltak, szívesen tengették napjaikat ebben a kis viskóban. Amúgy az öt lányuk közül ketten szintén magyar arisztokratákhoz mentek feleségül, amikor felnőttek. Sylvia Szapary, az egyik a kettő közül, 1998-ban bekövetkezett haláláig a Breakers lakója volt...
Az épület a nevét onnan kapta, hogy a kertje végén elhelyezkedő sziklák megtörik az Atlanti-óceán hullámait.
Ja, és még egy érdekesség. Hogyan válhattak ilyen gazdagokká ezek az iparoscsaládok? A legfontosabb tényezők egyike az volt, hogy a Vanderbiltek és Astorok idejében NEM LÉTEZETT JÖVEDELEMADÓ és INGATLANADÓ!!! Abban a pillanatban, hogy ezek a csodás dolgok feltűntek a láthatáron, jó néhány newporti villa kertjébe kitették a "For Sale" feliratot. Azért még ma sem kell sajnálni az itteni villák tulajdonosait. Mert igaz, hogy a legszebbek ma már múzeumként funkcionálnak, jó pár "szegény" családnak van itt ma is nyaralója.
Újabb beltéri fotók Tim jóvoltából.
Mark, az egyik kedvenc tanítványom. Lelkesen tanul magyarul. A legfontosabb szavak érdeklik magyarul: pl. önbecsapás, aláírás stb. Az első praktikus kérdése az volt, hogyan mutatkozzon be magyarul anyukámnak. "Nevem Mark." És persze előadta neki azt is, mennyi mindent tud már magyarul. Anyukám jót szórakozott.
Állítólag itt szoktak pózolni a párok. Itt elvileg tilos volt fotózni. Az egyik tanítványom, Tim leleményes gyerek. Csinált pár beltéri fotót, aztán egy CD-n továbbpasszolta nekem. :-)
Ez már a Rosecliff. Itt forgatták a sokat emlegetett Gatsby-t. Ma azért népszerű ez a villa, mert esküvőkre kiadják az épületet. Amikor megkérdeztük az egyik teremőrtől, mennyiért, felvonta a szemöldökét, és csak annyit mondott, az attól függ. Hogy mitől? Gondolom, hogy kinek és mikor. Vagy ki tudja.
Ha már gazdag családokról van szó: a Vanderbiltek szomszédságában például a német származású Astoroknak is volt egy birtokuk. Muszáj leírnom egy sztorit az egyik Astor-fickóról, mert nem semmi, hogy mennyi "érdekes" dolog történt vele.
John Jacob Astor IV szerelmi élete meglehetősen botrányosnak volt mondható (szerényen csak I, II, III stb. volt a neve ezeknek az igen szegény fiúknak a "négyszázak klubjából" - the New York Four Hundred: a kiváltságosok szűk köre, az "elit klub"). Az első házassága válással végződött, ami akkoriban társadalmilag megbélyegzetté tette az embert. Az "elit klub" nem tűrte a nyíltan kimondott kudarcot. (Olvassátok el Edith Wharton Az ártatlanság kora c. könyvét. Nekem nagy élmény volt. A film is gyönyörű - Michelle Pfeiffer, Daniel Day Lewis és Winona Ryder a főszereplők.) Így nem csoda, hogy az "elit klubot" még inkább sokkolta a hír, amikor az Astor-csemete úgy döntött, másodszorra is nekifut a házasság intézményének - 47 évesen elvett egy 18 éves hölgyet, aki egy évvel fiatalabb volt Astor saját fiánál! A párocska a newporti villában esküdött örök hűséget egymásnak, majd Európába és Egyiptomba utaztott nászútra. Utazgatás közben az ara teherbe esett, és mivel Astor azt akarta, hogy a gyermek az Egyesült Államokban lásson napvilágot, gyorsan vett két hajójegyet - találjátok ki, hova. Pechükre, a Titanicra.
A Marble House a Vanderbiltek nyári lakja volt. Az egyik. 1892-ben készült el - 14 000 köbméternyi hófehér márványt használtak fel az építéséhez. Az inspiráció sem kispályás: többek között a naptemplom Heliopolos-ban, a Petit Trianon Versailles-ban, a Fehér Ház Washingtonban. Az építészt Richard Morris Huntnak hívták.
Cornelius Vanderbilt, a holland eredetű iparmágnás a tizedik leggazdagabb ember a világtörténelemben. A vagyonát a vasút és a hajózás alapozta meg. Manhattanben a Fifth Avenue-n is volt egy szerény lakuk. Rhode Island nekik is, ahogy a többieknek is, csak nyaralóhelyként szolgált. Ebből a családból származik Gloria Vanderbilt is, aki a designer blue jeans-t találta ki, és akinek a nevét viseli a kedvenc parfümöm.
Csütörtök reggel nekivágtunk a nagy útnak. Sikerült úgy szervezkednünk Janice-szel, hogy épp akkor vigyük iskolai kirándulásra az Honors csoportjainkat Newportba, amikor anyáék itt voltak. Így az "aranyozott kor" nyomát is megmutathattam nekik, Rhode Islanden. Emlékeztek, itt voltam októberben, az első regionális konferencián. Akkor a The Elm nevű villát és egy múzeumot tekintettünk meg, most pedig három másik villát: The Marble House, Rosecliff (itt forgatták a Gatsby-t) és a Breakers-t. A gyerekekkel nem régen olvastuk Az ártatlanság kora és A nagy Gatsby c. regényeket, ezért jöttünk el megnézni, hol költötték a pénzüket a század elején az adómentességet élvező "arisztokraták."
Cathy a múltbéli sikerre tekintettel most is fésűkagyló-vacsorát készített nekünk egyik este. Most is mindenki megnyalta mind a tíz ujját utána! Luxemburgi bort ittunk hozzá (köszönjük, Sziszi), és persze sokat nevettünk!
Persze a híres világítótornyokat sem lehetett kihagyni. Röpke három órát töltöttünk Cape Elizabeth-nél, hogy megnézhessük a Portland Head Light-ot különféle lehetséges fényviszonyok között. Nem teszem fel mind a 150 képet, amelyet Szilvi és Sziszi készítettek a toronyról... :-)
A kikötő után felvittem őket arra a "dombocskára", ahonnan az egész Casco Bay-t belátni. Nagyon fújt a szél, de legalább a nap sütött. Így végre ők is láthattak igazi óceánt.
Ezen jachtok némelyikén laknak is.
Ez a hajó gyakorlatilag egy étterem. Anyának nagyon tetszett, hogy éppen a születési évében, 1954-ben alapították.
Másnap suli után Portlandbe mentünk várost nézni. Kocsival körbejártuk a várost, majd sétáltunk egyet a régi kikötőben.
A horgászrészlegnél lévő hatalmas akváriumba "bele is lehet bújni."
És ha már Freeportban voltunk, nem hagyhattuk ki az L.L. Beant. Ez az óriási bakancs a bejáratnál áll. Az L.L. Bean egy 1912-ben Maine-ben alapított kereskedés. Főként sport- és vadászfelszerelést árulnak, de alapvetően elég sok minden van náluk. Hatalmas áruház, látványosságnak is elmegy.
A desszert is egy itteni recept: eper és alma crisp vaníliafagyival. Ha egyszer arra vágytok, hogy kényeztesselek Benneteket valami amerikai finomsággal, akkor kérjetek meg, hogy csináljak Nektek valamilyen crispet... Mmmmm...
Cathy megtanította anyát és Szilvit, hogyan bánjanak egy jól megtermett főtt homárral és a páncéljával. Természetesen kaptak hozzá csinos előkét is.
Az első jellegzetes helyi étek, amelyet muszáj volt kipróbálniuk, a homár volt. A Harraseeket Inn már jutalékot fizethetne nekem, mert mindig oda viszem a homárra vágyókat.
Ez a "Land's End" - itt ér véget a szárazföld. Amikor először jártam Harpswellen, Cathy engem is elhozott ide.
Van itt pár bizarrnak tűnő híd. Szilvi nem mindig mert rájuk hajtani. Főleg amikor megmondtam neki, hogy nincs bennük se cement, se más ragasztóanyag...
Vasárnap este érkeztünk Maine-be, mert nekem hétfőn reggel már dolgoznom kellett. Míg én húztam az igát, a csapat birtokba vette a kocsimat, és szétnéztek a félszigeten. Szerencsére viszonylag jó idő volt. Bár elmondanám, hogy most június elseje van, de az átlaghőmérséklet még mindig 15 fok, reggel 3-5 fok van, este pedig fűteni kell, különben befagy az ember mindene...
Még valami, amire pénzt lehet költeni Bostonban: fehér lovas hintón utazgatni. Egy út 100 dollár körüli áron fut.
Mivel nekem nagyon tetszett a kínai negyed egyik japán étterme, amikor Gáborral voltunk itt, elvittem a csapatot szusit enni a Shabu Zenbe. Azt mondták, nem baj, hogy kipróbálták, de nem jönnének többször. Hát, nem mindenki szereti a szusit... bár én nem értem, ez hogyan lehetséges! Minden irtó finom volt!!!
Na, erre nem ültünk fel. Nagyon kis aranyos, és nagyon kis aranyos az ára is... Egy fényképet megért.
A kis üzletekben millió szuvenír - természetesen a legtöbb az Új-Anglia nevezetességének számító homárt árulja mindenféle formátumban. Hugicám nagyon élvezte a "homártengert."
A Quincy Market és a Faneuil Hall az egyik legnyüzsgőbb hely Bostonban. Utcai mutatványosok, cirkuszi előadók szórakoztatják a bámészkodó, vásárló sokaságot.
Old State House: 1713-ban épült, ez volt a brit kormányzó irodája.
Old City Hall: 1865 és 1969 között működött városházaként; ez volt az egyik első épület itt, amely francia empire stílusban épült.
Az érkezésük után az első 2 napot természetesen Bostonban töltöttük. Szerencsére viszonylag jó időnk volt, tudtunk sétálni a városban. A Harvard botanikus kertjébe nem mentünk el, bár terveztük, mert előző éjjel esett az eső, minden nedves volt. Így "csak" várost néztünk.
Végre elérkezett a május közepe, és újabb látogatóim voltak otthonról: anya, Szilvi és Sziszi!!! Nagyon örültem, hogy ki tudtak jönni, fantasztikus két hetet töltöttünk együtt. Sokat kirándultunk, és mivel én délelőttönként dolgoztam, duplán kifáradtam. De minden szuper volt.
Fogalmam sincs miért, de egy "acorn" (amerikai kiejtés szerint /eikorn/ ), vagyis egy makk is futkosott a közönség között. Mindeközben a háttérben (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt) zajlik a meccs. Nem bántam, hogy nem vártuk meg a végét. Jöttem, láttam, elég volt.
Mint megtudtam, minden csapatnak van egy kabalaállata. A Seadogs-oké - meglepő módon - egy kutya, Slugger. Slugger non-stop szórakoztatja a közönséget, különösen persze a gyerekeket.
Miközben "néztük" a meccset, finom sört ittunk, és Dog Biscuitet ettünk: két keksz között vaníliafagyi. James-ék "flying saucer"-nek hívták, de az itteniek a Seadogok miatt kutyakeksznek nevezik. A "seadog" amúgy egy kisméretű fókafajta neve.
Kevés képet csináltam a meccsről. Hogy miért? Mert nagyjából ezen a kettőn az összes megmozdulás látható, ami a több mint 2 óra alatt zajlott, amíg ott voltunk. És akkor még csak a meccs fele ment le... Amikor elkezdődött a meccs, gyakorlatilag körülbelül 5 perc eltelt, mire ráeszméltem, hogy elkezdődött. Mondom Mary-éknek, akikkel nagyban beszélgettünk, ahogy mindenki más is: Mikor kezdődik már? Mire felnevettek, hogy már rég elkezdődött... Hamar megértettem az előzetes figyelmeztetéseket. De az is igaz, amit a hangulatról mondtak. Kérdezgettem a többiektől, vajon miért ez lett a nagy amerikai sport, ha egyszer mindenki unja, és gyakorlatilag senki nem a meccset nézi. Mire ők azt mondták, szerintük pont ezért. Az embereknek ez igazából egy ürügy arra, hogy sokan összegyűljenek, jókat egyenek, nevessenek, beszélgessenek a barátokkal. Mivel a pályán tényleg semmi látványos nem történik, folyamatos szórakoztatás zajlik: szól a zene, énekeltetik a közönséget, a gyerekeknek játékokat találnak ki, és a párok üzengetnek egymásnak a kivetítőn. Vitathatatlan, a hangulat tényleg szuper volt. Sportnak meg ott van az amerikai futball - a kosárlabda mellett a másik legtöbbre becsült sport Amerikában.
Ez a szoborcsoport a stadion előtt áll. Próbáltam megfejteni, hogy mi ihlette. Ez lenne "az amerikai család a 21. században?"
Természetesen nem mehetek úgy haza, hogy nem voltam legalább egy baseball-meccsen - ez világos. Mary, Steve, James és Catherine társaságában részesülhettem "az igazi amerikai időtöltésben." Este elmentünk a portlandi Seadogs játékára. Azért előre leszögeznék pár dolgot:
Így nézett ki a ház Longfellow idejében. Akkoriban ez volt Portland utolsó utcája, itt ért véget a város. Mögötte végtelen földek és mocsár - pl. ott is, ahol én laktam Portlandben.
A szombat délutánt Portlandben töltöttem. Végre néhány múzeum kinyitott a téli szünet után (na nehogy azt higgyétek, hogy mindegyik!), pl. a Longfellow House is. Mivel Longfellow-t tanítottam is, ráadásul itt született Portlandben, úgy gondoltam, nem szabad kihagynom, mert az olyasmi lenne, mintha Kiskőrösön járva nem nézném meg a Petőfi-szülőházat. Érdekes élmény volt a gazdag newporti villák után egy tehetős, de szerény család házát is megnézni belülről.
Bejegyzések
